Én nem jó módú családból származom, egyedül nevelt az édesanyám, nálunk a pénz inkább probléma volt, és valami, amiből nem jut mindig mindenre. Pont ezért pénzben mértem az értékességem, és anyám tanította, ha szabad akarok lenni, legyen elég pénzem.
Emlékszem, amikor azt hittem, hogy csak kemény, keserves munkával lehet ötről a hatra jutni. Hogy a munka nem szórakozás. Tudom milyen az, amikor döntened kell, hogy mi az, amit megengedhetsz magadnak a hónap végén. Emlékszem milyen, amikor valamiről le kell mondani, mert nem jut rá.
Pontosan tudom milyen az, amikor mindenki nyaral, és te otthon ülsz, mert inkább a tanulmányaidra költesz ősszel. Emlékszem, milyen irigykedve néztem a barátaim és osztálytársaim, akiknek tehetős szülei voltak, és mindent megkaptak, amiről én csak álmodoztam.
Átérzem, milyen két munkahelyen dolgozni, heti 60-70 órában, csak hogy előteremtsd azt az összeget, amin élhető életet tudsz élni. Tudom milyen dühöt érezni, mert nem jut ajándék a fa alá.
És tudom azt is milyen, amikor úgy döntesz, hogy végre a saját kezedbe veszed a sorsod, és megfogadod, hogy nem fogsz többet nélkülözni, lemondani, szégyenkezni.
Talán te is unod már, hogy számolgasd a forintokat, és szeretnél fesztelenül, lelkiismeret-furdalás nélkül költekezni.
